Az első, kint töltött hétvégére sűrű programot állítottunk össze. Szombaton Drezdába utaztunk egy egynapos kirándulásra. Az utazást megszervezte nekünk a német partner, megkaptuk a jegyeket és a kinyomtatott menetrendet. A szászországi tömegközlekedés kiváló, de az is igaz, hogy még kinti viszonylatban sem olcsó. Emeletes vonaton utaztunk, sok focidrukker mellett. Valami nagy meccs volt Drezdában, ezért már a lipcsei pályaudvaron is ott sorakoztak a kutyás rendőrök. Az út kb. másfél órás volt, nem kellett átszállni, viszonylag jól telt.

A főpályaudvaron már várta a csoportunkat az idegenvezető, aki képekkel „készült”, és röviden elmondta Drezda történetét. Drezda Szászország fővárosa, az Elba Firenzéjének is nevezik, de fontos kulturális szerepe mellett Németország gazdasági és pénzügyi életének egyik központja is. Drezda a második világháborúban szinte megsemmisült, mert több hullámban, többször is földig rombolták a bombázások, bár stratégiai jelentősége nem volt. A több tízezer emberáldozat mellett a város romhalmazzá vált. Az 1950-es évektől folyamatosan hozták-hozzák rendbe az épületeket. A német egyesítés után ez még nagyobb lendületet kapott, és még napjainkban is tart. Drezda sok turistát vonz a világ minden tájáról, a látványosságok körül sokféle országból rengeteg ember „zsong”, iparágak épülnek az idegenforgalomra.

A főpályaudvartól egy széles sétálóutcán indultunk el. A Piactéren át a Zwingerhez jutottunk. Szinte minden épület – amely mellett elmentünk – nevezetes valamiről. Jól megférnek egymás mellett a modern bevásárlóközpontok, sokcsillagos szállodák, sörözők, cukrászdák, vagy éppen a bankok is. Ezek után a „kötelező” turistalátványosság következett a Drezdai Zwinger épületegyüttese. Sajnos a belső kiállításokra nem mentünk be, nem fért bele a szűkre szabott időnkbe. A Semper Operaház mellett jutottunk el az Elbáig. Felülről lehet rálátni a kikötőre, a panoráma pazar volt. Itt is éttermek, cukrászdák sorakoztak és mindenféle utcai mutatványos szórakoztatta a sok látogatót. Sajnos sokat rontott a kirándulás hangulatán az, hogy az időjárás egyre rosszabbra fordult, esett az eső, fújt a szél és nagyon hideg volt, ezért a vonat indulásáig hátralévő időt a tanulók egy üzletközpontban töltötték, hogy megszáradjanak és megmelegedjenek. A hazafelé induló vonatot némi kalandok árán mindenki elérte, és meg sem lepődtünk azon, hogy a focidrukkerek hazafelé is a vonaton voltak, csak már kicsit hangosabban.

Másnap a Népek csatája emlékműhöz mentünk, ezt teljes mértékig saját magunk szerveztük meg, még az S-Bahn jegyeket is mi intéztük. A menetrendből kinézett villamos el is vitt az emlékműhöz, amit nem lehet eltéveszteni. Mielőtt bementünk, röviden megismerkedtünk a történetével: 1813. október 16-19. között zajlott le a napóleoni háborúk döntő ütközete Lipcsénél. Napóleon súlyos vereséget szenvedett, ami végleg megtörte a császár hatalmát. A csata nagy veszteséggel járt mindkét fél részéről, a becslések 80-100 ezer közé teszik az áldozatok számát. A francia sereggel szemben álló szövetségesek között poroszok, osztrákok, csehek, lengyelek, magyarok, svédek, oroszok vették fel a harcot. Tehát méltán hívják a népek csatájának.

A Népek csatája Európa legnagyobb háborús emlékműve, amely 1913-ban, a Napóleon seregei felett aratott győzelem 100. évfordulójára készült, elsősorban a város lakóinak adományaiból. A monumentális méretű emlékmű területe 80.000 m², magassága 91 m. A bejáratnál Szent Mihály arkangyal áll, felette a Német Császárság jelmondata: Gott mit uns (Velünk az Isten). Először a csarnokot néztük meg, amit 3 m magas kőharcosok őriznek. Mindenki szívesen fényképezkedett a hatalmas kőszobrokkal. Az emlékmű tetejéről lenyűgöző panoráma nyílik a városra, de ezért meg kell küzdeni, a toronyba 500 lépcsőfok visz fel, amit gyalog kell megtenni egy egyre keskenyedő csigalépcsőn. Tanulóink először nem lelkesedtek a lépcsőzésért, de végül mindenki felment a kilátóba. Senki sem bánta meg, mert csodálatos látvány tárult elénk. Teljes rálátásunk volt a környékre és a városra. A gyerekek egymás után keresték a város azon nevezetességeit, amit már korábban megnéztek, illetve próbálták a különböző épületeket, helyeket beazonosítani. Rengeteg fényképet, szelfit készítettek. Az emlékmű előtt lévő tóban tükröződik az épület, igazán különleges látványt nyújt. Nagy volt a forgalom ezen a napon az emlékműnél, láthatóan kedvelt kirándulóhelye a lipcseieknek is.

A második hétvégén kétnapos kiránduláson voltunk Berlinben, ott is aludtunk egy hostelben. Vonattal utaztunk Lipcséből, kétszer át kellett szállni. A jegyeket és a menetrendet kinyomtatva megkaptuk és felhívták a figyelmünket arra, hogy nagyon siessünk az átszállásoknál mert az idő szűkre van szabva, és az egyik pályaudvart éppen átépítik. Öt svéd diákot kaptunk még "kísérőnek", akik persze nem beszéltek németül, de a lelkünkre bízták, hogy jó lenne, ha nem keverednénk el egymástól. A berlini főpályaudvaron várt minket az idegenvezető, aki láncdohányos volt, és Berlin megszállottja. Két napig velünk volt, nagyon sokat tudott a városról és nagyon sok mindent mesélt is, a kísérő tanárnő alig győzte fordítani. Először elmentünk a szállásra, és lepakoltunk. Utána nyakunkba vettük a várost, a főpályaudvarról indulva a kormányzati negyeddel kezdtünk. A főpályaudvar Európa legnagyobb főpályaudvara, legalább négy szintes, és természetesen az egyesítés után építették. Naponta 300 ezer ember utazik át rajta. Jellegzetes oszlopait szinte az egész városból látni lehet. A kancellári üvegpalotát is az egyesítés után építették, csakúgy, mint a sok irodaépületet a környékén. A majdnem 30 év alatt a teljes államapparátust a régi-új fővárosba költöztették. A Reichstag kicsit kilóg ezekből a modern épületekből, mert a korabeli állapotát állították helyre. Sajnos a tetejére nem mentünk fel, mert oda hetekkel korábban regisztrálni kell, így is hosszú volt a sor. Egy parkon sétáltunk keresztül, és a szovjet emlékműhöz érkeztünk meg, ahol hatalmas szobrok és tankok állítottak emléket a felszabadítás során meghalt katonáknak. Onnan a Brandenburgi kapuhoz, Berlin egyik jelképéhez sétáltunk. Itt ki van jelölve, követhető, hogy hol volt a berlini fal. Ez Berlin egyik legnagyobb látványossága, a nyugati oldalon híres szállodák, követségek, méregdrága üzletek vannak. Utcazenészek játszottak, nyüzsgött a tömeg.

Ezek után S-Bahnnal utaztunk a Technika múzeumba. Volt vasúti kiállítás, hajók, repülők, autók, de a telefon és a digitális technológia fejlődését is bemutatták. A múzeum teraszán egy kisrepülő „szállt le”, és nagyon szép volt a kilátás, az S-Bahn egyik föld feletti szakasza zakatolt mellettünk. A múzeum mindenkit lenyűgözött, minden tanuló talált olyan kiállítást, részletet, ami különleges és emlékezetes volt számára. Innen a régi főpályaudvar épülete mellett a berlini fal bemutatójához mentünk. Ez egy olyan kiállítás, hogy direkt meghagytak egy pár száz méteres szakaszt a berlini falból, hogy az utókor is láthassa. Mellette Hitler börtöneinek a megmaradt romjai vannak. Trabantfelvonulás ment el mellettünk, megnéztük az amerikai őrbódét a város közepén, közben teljesen besötétedett. Nagyon különleges hangulata volt a belvárosnak. A főpályaudvaron vacsoráztunk, majd a szállásra mentünk, és jól esett az alvás

Másnap reggel a hostelben reggeliztünk. A személyzet közül senki nem volt német, a vendégek közül találkoztunk néhány magyarral. Miután elhagytuk a szállásunkat a főpályaudvarra mentünk, hogy a csomagmegőrzőbe berakjuk a holmijainkat, hogy ne kelljen egész nap cipelni. A nap fő attrakciója a Mercedes gyár bemutató terme volt. Többszintes üvegépület, egy kiállítóterem, ahol a márka nagyon sok darabja ki van állítva a kezdetektől napjaink elektromos autójáig. Fokozta a diákok örömét az is, hogy be lehetett ülni sok autóba, ennyi szelfi és fotó az egész kinn tartózkodásunk alatt nem készült, mint itt. Elég nehéz volt összegyűjteni őket, mert még maradni akartak. A nap hátralévő részében még sok berlini nevezetességet néztünk meg, voltunk a Múzeumszigeten, láttuk a berlini dómot, a Berlini Egyetem épületei között sétáltunk. A nyárias melegben mindenki nagyon elfáradt már, és az idő is sürgetett, mert el kellett érjük a vonatunkat, ezért olyan három óra körül S-Bahnnal visszamentünk a főpályaudvarra, megkerestük a csomagjainkat, és fáradtan vártuk a szerelvényt, ami kicsit késett. Ez azért jelentett problémát, mert a késési idő menet közben csak növekedett, és nekünk két átszállásunk is volt. Megint egy kis rohanással, de szerencsésen elértük mindenhol a csatlakozást. Elmondhatjuk, hogy tartalmas, élményekben gazdag két napot töltöttünk együtt.

Kapcsolódó képgaléria