Tolna Vármegyei SZC 
Ahogy éltünk
Négy hetet töltöttünk együtt, egy panzióban éltünk, a mindennapjaink szorosan összekapcsolódtak. Egy panzióban laktunk, a szobák eltérő nagyságúak voltak, általában két-háromszemélyesek, és az épület hosszában végigfutó erkély kötötte őket össze. A panzió földszintjén voltak a közös helységek, a konyha illetve az étkező. Az erkélyről gyönyörű volt a kilátás a városra.
A település igazi bajor kisváros, az utcák vagy emelkedtek, vagy lejtettek, de vízszintes egy sem volt. Viszonylag gyorsan kiismerte magát mindenki a városban, csak az első héten fordult elő, hogy a lányok eltévedtek, mert le akarták rövidíteni az utat. Az utak sugár irányban voltak, és összekötő, átjáró utcácskák nem mindenhol voltak. Jó helyen volt a szállás, mert bár a központtól viszonylag messze volt, a városka méreteit meghazudtoló számos üzlet viszont közel. Gyalog is könnyen eljuthattunk az élelmiszerboltokba, drogériákba, ruhaüzletekbe.
A hétköznapok korán indultak, eltérő időpontokban kellett elindulni a munkahelyekre, ill. az iskolába. Volt, aki csak az odakészített szendvicsét csomagolta el, volt, akinek reggelire is jutott ideje. Ezt a kísérő tanárok készítették el. Általában 8 órára mindenki elhagyta a panziót. Ezután a kísérőtanárok ellenőrizték a szobák állapotát, összeírták az élelmiszerszükségletet, megtervezték a vacsorát, elintézték a bevásárlást és a mosást. Ebben nagy segítségünkre volt a bérelt autó, hiszen így sem a tetemes mennyiségű élelmiszert, sem a mosott ruhát nem kellett cipelni. Mivel a panzióban nem volt mosógép, ezért az iskolában mostunk az intézmény nagy ipari gépeiben. Az iskola házmestere ebben sokszor segítségünkre volt, amiért nagyon hálásak voltunk. A ruhák teregetése már a mi dolgunk volt a panzióban, ahogy a megszáradt ruhák elpakolása is. Az egész folyamatban ez bizonyult a legnehezebb mozzanatnak, mert néhányan egyszerűen nem ismerték fel a ruhadarabjaikat. Volt olyan fiú, aki lefotózta kérdéses ruhadarabot, a fotót elküldte az anyukájának, és máris megoldódott, hogy az övé-e az a póló.
Délelőtt jutott idő arra is, hogy a kísérő tanárok a munkahely látogatásokat megszervezzék, megejtsék. A fogadó intézményben többször is jártak, de a tanulók gyakorlati helyére is többször elmentek. Beszéltek a gyakorlatvezetőjükkel, meghallgatták az értékelésüket.
A hétvégi programok, kirándulások utolsó mozzanatait is ilyenkor kellett megszervezni, véglegesíteni pl. a busz érkezését, útvonalát.
Kora délután, amikor visszaérkeztünk a szállásra, kezdetét vette a munkanaplók írása és a tananyag pótlása is. Ez utóbbi sajnos nem ment mindig zökkenőmentesen, és főleg az utolsó héten jellemezte kapkodás. Természetesen, aki nem kapott ebédet a munkahelyén és annyira éhes volt, hogy nem tudta kivárni a vacsorát, keresett, vagy készített magának valami finomat. Az asztalos és a gépész fiúk a megérkezésük után zuhanyoztak, ami mindig élmény volt, mert vagy volt melegvíz, vagy nem. Tovább borzolta a kedélyeket az, hogy az elején még működött a wifi, csak lassan, a második héttől kezdve már sehogy sem. Az egész városban gondok voltak az internetszolgáltatással, de ez nem vigasztalt minket.
A főzést általában késő délután kezdtük. Bár a konyha mérete nem engedte meg, hogy sokan részt vegyenek az étel elkészítésében, de mindig akadt segítség. Ilyenkor mindenki mesélt az aznap történtekről. A mosogatásra már nehezebb volt önként jelentkezőt találni, hatékonyabb volt a személyre szóló invitálás. Esténként ültünk össze a nagy közös vacsorára. Itt nyílt alkalom a nap történéseinek megbeszélésére, a másnapi teendők előkészítésére, az elvégzett munka értékelésére.
Vacsi után az este további részét szabadon tölthettük el. Sokan tettek még ilyenkor egy-egy közös sétát, vagy csak a panzió előtt üldögéltek, beszélgettek, telefonáltak az itthoniakkal. 10 órára mindenkinek a szobájában kellett lennie, hiszen másnap kora reggel újabb nap kezdődött. Aztán a villanyoltás, és a csend persze nem mindig sikerült, a kísérő tanárok az első időkben sokat járőröztek éjszaka, de a zugevőket (akik mégegyszer vacsoráztak) nem tudták elkapni.
Szobáink a panzió első illetve második emeletén voltak. A szobákat és a közös helyiségeket is mi takarítottuk. Néhányan – akiknek eleinte a fürdőszoba-takarítás, illetve a saját holmi rendben tartása is komoly kihívást jelentett – a 4. hét végére komoly személyiségfejlődésen mentek keresztül. A szelektív hulladékgyűjtésben is nagy haladást értünk el, öröm volt látni, ahogy a négy különböző kukába válogatjuk a szemetüket.
Bár a panzió több tekintetben nem volt korszerű (a wi-fi sokszor nem működött, estére mindig elfogyott a meleg víz, a konyha felszereltsége sem volt alkalmas 18 ember ellátására), mégis jól éreztük ott magunkat. Kis csapatunk úgy működött, mint egy nagy család: a közös feladatok elvégzése, a problémák megoldása, a mindennapi élet megszervezése szoros együttműködést követelt meg, összefűzte a résztvevőket. Azt már a felkészítések alatt is láttuk, hogy jó csapat leszünk, a négy hét alatt új kapcsolatok alakultak, barátságok születtek.
